IGAZI LOVAGOK I.

A kutya és a becsület   

Mottó:

“Ha nincsenek elveid,  nem vagy senki”

(Charles De Gaulle)

“ A kutyád bármikor kész életét áldozni érted. És te őérte?”

(Konrad Lorenz)

Nos igen. Vajon lehet-e egy kutya – egy állat becsületes?

Olyan kérdés ez, amire a válasz lényegében kézenfekvő – ám ha jobban belegondolunk, mégsem az. Amikor ennek a cikknek a megírásába belekezdtem, tiszrában voltam azzal, hogy milyen széles és kényes témába vágom a fejszémet.

Már régóta foglalkoztatott ez a gondolat, hogy ezt a tisztán emberi fogalmat, ezt a nemes szavat – hogy becsület – lehetne-e az állatokra is érvényesnek tekinteni? Miközben az ehhez kapcsolódó anyagot (és bizonyítékokat) gyűjtöttem kiváncsiságból – hisz az író mindig kíváncsi – végig kérdeztem jó néhány embert is (többnyire laikusokat és kívülállókat) – hogy mi a véleményük erről.

Nos voltak akik egyetértettek velem mondván, hogy igen lehet – de voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy nem. Nem lehet ezt a szót a kutyára is érvényesnek tekinteni, hiszen az úgymond csak egy állat és tiszta antropomorfizmus lenne ilyen merőben emberi tulajdonságokkal illetni őt. Ám minden vélemény közül legjobban egy nápolyi masztiff kis gazdájának, a tizenegy éves Zsófinak a mondása tettszett, mert amikor megkérdeztem tőle, hogy – “Szerinted lehet-e a kutya becsületes?” – kapásból így válaszolt:

• • “Persze, hogy lehet. Minden lehet egy kutya, ami egy ember. Sőt, talán még néha több is!”
    

Az igazságérzet

No de mielőtt részletesen belemennénk, ennek az (örökölt? szerzett?) tulajdonságnak a részletes taglalásába, próbáljuk meg megkeresni ezen fogalomnak a gyökerét, vagyis az úgynevezett igazságérzetet.

Meggyőződésem, hogy a kutyák igazságérzete van olyan fejlett, mint a gyerekeké. – Az pedig köztudomású, hogy a gyerekek igazságérzete fejlettebb mint a felnőtteké.

Minden gyakorló szülő előtt világos dolog például az, hogyha több gyerek van egy környezetben, mondjuk pl. testvérek vagy óvodai társak – akkor nem tanácsos kivételezni egyikükkel sem. Nassot, cukrot, csokoládét mindegyiküknek kell adni – mert, ha egy kimarad – vagy ami még rosszabb, csak egy kap –, akkor az komoly ellentéteket szűlhet a csoporton belül, vagyis a testvérek, óvodai társak között. Ha a felnőttek ezt nem veszik észre, vagy a szóvá tétel nem érdekli őket, akkor a kicsik maguk gondoskodnak az igazságról, az egyenlő elosztásról. – És elveszik a kivételezettől a csokit – vagy ami még szintén előfordul adnak annak is, aki nem kapott.

A kutyáknál is hasonló a helyzet. Jazz, az öreg angol szetter szukám tízéves kora fölött már gyakran kapott gyógyszereket, amelyeket szívesen be is vett – kézből, olykor némi rágás után, kis fintorral nyelte le. Ám szívesen tette, mert imádta, ha akármilyen formában, de foglalkozom vele, ez boldoggá tette. Lelkesen kapkodta a tablettákat, bármilyen keserűek voltak is míg egyszer észre nem vettem, hogy másik három kutyám mereven és eléggé irigyen figyeli őt.

- Nem jó ez nektek skacok! – szóltam nekik. Ám ők ezt nem igazán hitték el. És a további ellentéteket elkerülvén, kénytelen voltam adni nekik egy-egy negyed tablettányi gyógyszert, hogy megmutassam ez milyen rossz.

Nos szerintük nem volt rossz. Ha Jazz eszi, akkor ők is. Köhögve, fintorogva rágták, nyelték a rossz ízű tablettát csak azért, hogy ki ne maradjanak az elosztásból. Úgyhogy később kénytelen voltam beszerezni az eredeti gyógyszerhez hasonló, ám hatástalan úgynevezett placebo tablettákat, - azt adtam nekik, amikor a Jazz is kapott. El ne menjen már a "péterkéjük" – ne legyenek elégedetlenek. S így az igazságos elosztás teljes legyen.

Már ismertem őket annyira, tudtam, hogyha ezt nem teszem meg, Jazzt a szerintük kivételezettet kiközösítik, sőt, még talán be is húznak neki egyet. De így elejét vettük a gondoknak. Helyre állt a rend és az igazság.

Persze ugyanígy álltunk a nagy sétákkal, kirándulásokkal. Akinek van az tudja, milyen körülményes több kutyával elmenni, ezért gyakran kell külön vinni őket – és az otthon maradottakat is azután újra el kell vinni, vagy valamilyen módon ki kell engesztelni.

De a kutyapszichológiai praxisom során vagy pedig a house training-nél is lényegében ugyanezt tapasztaltam. Ahol több kutya volt, de csak az egyikkel foglalkoztam – előbb vagy utóbb a másiknak vagy a többieknek is olykor részt kellett venniük a foglalkozásokon, - ami számukra tulajdonképpen egy érdekes program volt. Ebből ugye nem lehet kimaradni ás az igazságérzetük úgy diktálta, hogy nekik is jár az, ami a másik kutyának. Foglalkozás, tanulás, séta stb.

Érzelmi kiegyenlítés
 

Persze ezt a dolgot az igazságérzetről fel lehet fogni másképpen is. Azok a kutyás szakemberek, akik az ebek lelkivilágát nálam sokkal szigorúbban, objektív szemmel nézik (szerintem hidegebben és kevesebb szeretettel), azok azt mondják, hogy ez nem más mint egyszerű önzés. ”Irígy kutya” – ahogy a népi mondás tartja. Vagyis az állat azért cselekszi ezeket a dolgokat, mert egyszerűen önző, irígy.

Bár én ismerek önző, irígy embereket is, de mivel itt mégiscsak az ebekről van szó, nézzünk két példát ennek megcáfolására. Vagyis, hogy igazságérzetét kielégítse a kutya tud adni is, nemcsak úgymond elvenni.

Öcsi, a másik öreg angol szetter kutyám rendszeresen odaadta vacsorája egy részét a fiatal dog szukának, Babucinak, azokban a hetekben mikor a kutya még új volt nálunk és sovány. (Úgy találták őt, kikötve egy buszmegállóban.) Szóval Öcsi odaadta a kaját, nem a Babuci vette el. A szetter hamarabb végzett és félreállt, hadd jöjjön az a “kislány” enni. Ő meg ábrándos szemekkel nézte.

Mi próbáltuk, hogy akkor több ételt adunk a dognak, ám Öcsi akkor is odaadta vacsorája egy részét, úgyhogy a dog-gyerek a szó szoros értelmében pukkadásig falta magát – ami persze nem mindig előnyös egy ekkora termetű kutya esetében, könnyen gyomor csavarodást kaphat.

Vagy, Gina, a cane corso anya mindig megengedte, hogy pár hetes frissen elválasztott kölykei beleegyenek az ételébe. Söt, ha azok adagja aznap kevésnek bizonyult, inkább félreállt és nekik adta az egészet. Pedig amúgy elég kemény szuka ő – és azelőtt nem igazán kedvelte, ha valaki zavarja evés közben…

Jól van mondják erre az objektív szakemberek. Akkor féltékenységből viselkedik így a kutya, amikor üvölt és vonyít, hogy őt nem viszik el sétálni csak a másikat.

Nos persze, hogy ilyenkor féltékeny. Mint ahogy kétségtelen, tud önző és irígy is lenni, éppúgy, mint önzetlen és becsületes. Ezt egyede és olykor esete válogatja.

És hát a féltékenység nem feltétlenül csak rossz dolog. El kell gondolkodni, hogy miért ilyen a kutya. Nem önző, hanem csak az igazságérzete diktálja, hogy ilyen legyen. Mert úgy érzi, igaztalanul szorították a háttérbe, holott ő mindent megtett azért, hogy jó kutya legyen.

Az úgynevezett féltékenység, tehát felfogható az igazságérzet bizonyos formájának is, hiszen célja a “kiegyenlítés”, vagyis az érzelmek megfelelő – igazságos – elosztása.

Konkrét véleményem pedig az: - hogyha valakinek van igazságérzete, akkor az fogékony az úgynevezett becsületes viselkedésre is. Ami az igazságérzetnek egy stabilabb megjelenési formája az illető lelkében. Mint egy letisztult (letisztított) egyenes vonal minden cikk-cakktól mentesen.

No de tényleg, antropomorfizmus-e ez? Helyes-e ezt a fogalmat az állatokra is érvényesnek tekinteni?

És hát a kutyák tényleg alapvetően becsületes lények, vagy tán mégsem lehetnek azok, mert a becsület mégis csak tisztán emberi ráció?  
 

Igazi lovagok
 

Bernát rettentően kemény és határozott sarplaninai kan kutya. Amúgy gyönyörű, izmos, hatalmas, ezüst bundájú. És kolerikus, büszke, megvesztegethetetlen. Éppen olyan, amilyennek egy igazi terület őrnek lennie kell. És hát szinte mindenki fél tőle, teszem hozzá joggal, mert nagyon önfejű is mindemellett. (Ilyen a fajta – no meg ilyen ő.)

Ám volt egy kis németjuhász szuka barátnője, aki bezzeg nem félt tőle. Sőt, olykor szinte terrorban tartotta, harapdálta, nekirohant, feldöntötte (ami persze nem volt nehéz, hiszen Bernát szinte elájult a szerelemtől, szeretettől…) – vagy pedig a szó szoros értelmében a hátán és a feje tetején ugrált. A hatalmas és vad sarplaninac némán tűrte ezt, soha nem harapott vissza, csak időnként nyögött, ha túl keménynek bizonyolt a kis szuka.

“A hím teljes passzivitásba vonulva tűri a nőstény időszakos agresszivitását” (hisztieit) – ír erről a jelenségről Konrad Lorenz, az “Agresszió” című könyvében. – És ez Bernát esetében is így volt. – “Normális kutya soha nem harapja meg nőstény fajtársát” – folytatja később Lorenz – “A szuka persze sokszor visszaél ezzel…”

És mindehhez hozzátartozik az a furcsa tény is, hogy a kis német juhász már nem is volt “igazán nőstény”. Mert egészségügyi okokból kivették a méhét és soha többé nem tüzelhetett. De Bernát így is tiszteletben tartotta őt.

Vagy ott van Max az olykor igencsak brutális rottweiler kan. Két ember van már a rovásán, azokat harapta meg, - ám ha egy szukával találkozik, teljesen ellágyul. “A szeretet megöli a démont” – hangoztatja Oliver Stone a “Született gyilkosok” című nagy port kavart filmjében. – S ez tényleg így van. Max nagyon kedves, igazi angyal lesz, ha nősténnyel találkozik, mert szereti a lányokat. És azok is szeretik őt.

Azután ott van Atamán a rendkívül domináns moszkvai őrkutya. Ő egy igazi lovag. Kedvesen viselkedik minden nősténnyel, kutya és ember gyerekkel, a család összes tagjával. Ám nagyon uralkodó más kanokkal szemben és rendkívül határozott és kemény, ha idegen ember jelenik meg az ő territóriumán, vagy támadja meg az övéit. Ilyenkor rá sem lehet ismerni. Igazi vad harcos lesz belőle, és egyetlen ellenfél sem állhat meg hosszú ideig előtte. A csibészelését is csak úgy tudtuk végezni, hogy ki kellett kötnöm magam egy fához, nehogy elhúzzon vagy elrántson.

Ám egy-egy akció után a gyerekekkel és a család minden tagjával szemben olyan lágy és szelíd volt, hogy az már szinte csoda számba ment. Vagy pedig ez nem is csoda, hiszen akkor sem harapta volna meg őket, ha egy-egy akció, támadás vagy verekedés közben netán valahogy ő közé és a támadó közé keveredtek volna. Atamán mindig tudja, ki áll előtte és még egy igazi lovagi erénye van: sohasem támad elsőnek.

Történt egyszer, hogy társa a másik moszkvai őrkutya a szuka, Alexa, nekiment egy vitás csont miatt. Nos mivel egy álvemhes moszkvai szuka támadása eléggé heves szokott lenni Atamán kénytelen volt harcolni, - pontosabban hárítani a saját testi épsége és némileg a büszkesége érdekében. De nem harapta meg a lányt, csak ellökte magától, aki viszont mindig visszapattant rá. Atamán mégsem bántotta, holott megtehette volna. Kétszer olyan nagy és erős volt mint Alexa.

Lorenz ismét így ír erről: “Nőt – gyereket – ne üss meg! – nos, ami az emberi lényt illeti ez csak korlátolt érvényű maxima. …” – Nesze neked antropomorfizmus. – “Az állatoknál azonban egész sorát ismerjük olyan fajoknak, ahol normális körülmények között ez soha nem fordulhat elő…”

És mivel a becsület egyik fő ismérve, hogy nőt és gyengébbet nem bántunk – elmondhatjuk, hogy az iménti példákban felhozott állatok tényleg becsületesek a szó emberi és nemes értelmében.

Tehát ez e fogalom mégsem tisztán emberi ráció, hanem a legtöbb társasan élő emlős állatra is át lehet vonatkoztatni.

Hiszen ez a fogalom, hogy becsület – a társas kapcsolatok sikeres folytatásához nélkülözhetetlen dolog.

Fort András