Nemzetek és kutyáik III.

A nomádok lassan vonultak nyugat felé. De nehezen haladtak, mert a tavaszi olvadás tocsogóssá tette a hatalmas sztyeppét. A lovak patái csüdig, az ökrös szekerek pedig tengelyig merültek a sárba, - gyakran elakadt az egész törzs. Ilyenkor kénytelenek voltak nehezen védhető helyeken éjszakázni.

A bátorság örök erény

Ám ez nem volt akkora baj, (legfeljebb kényelmetlen) - hiszen az összes nyájukat, gulyáikat és az egész szekértábort hatalmas fehér kutyák őrizték. Akik bátran vették föl a harcot a támadó lovasokkal, szkítákkal, besenyőkkel, vagy az éjsötétből előrobbanó farkasfalkákkal.

Voltak köztük hosszú, nemezes szőrű egyedek, ezek őrizték a belső kört, a pásztorok úgy nevezték őket; komondorok. És voltak a rövidebb szőrű, de dús bundájú kuvaszok, akik valamivel önállóbbak lévén, el-el kóboroltak, nagyobb kört őriztek, következésképp ők estek neki először a támadónak. De a két fajta kitűnően kiegészítette egymást, mint, ahogy azóta is az eltelt több mint ezer év során.

Nos, tehát a földgömbön való barangolásunk során eljutottunk Magyarországig, a Kárpát-medencéig. Talán többen felteszik magukban azt a kérdést, hogy vajon miért emlegettem fel a ködös ősi múltat, a honfoglalás előtti időt? Válaszom; azért mert ezek a kutyák ősi fajták, eredetük a messzi múltba vész. És, minthogy a cikksorozat elején már említettem - nem árt tudni azt, hogy egy kutyafajta honnan jött, ha eredményesen akarunk bánni vele. Tartása, nevelése, kiképzése, a viselkedésének az alakítása lényegesen hatásosabb lesz, ha a származási helyét - ebben az esetben származását - jobban ismerjük. Hiszen könynyebben értjük meg, egyes, olykor váratlan viselkedés formáinak motivációit, kiváltó okait.

Az elmúlt években, amikor kuvasszal, vagy komondorral foglalkoztam, határozottan éreztem ezt a múltat, ezt az örökséget a viselkedésükön, s amikor ezt figyelembe vettem, sokkal könnyebbé vált a dolgom. Igazán megértettem őket. Ezekre a feladatokra tenyésztették ki őseink, csak a dolgukat végezték mindig is. Bátorságuk örök erény és mindenki számára példamutató. Még ha kutyákról van szó, akkor is. De hát, mint már azt is említettük, hogy a kutyákat emberek tenyésztik, azon tulajdonságokat előtérbe helyezvén, amelyek nekik tetszenek, vagy rokonnak éreznek. És, ki ne érezné imponálónak ezen fajták határozottságát, és hűségét. De gondoljunk csak bele, hogy a komondorban ott tisztelhetjük azt a két kitűnő tulajdonságot, amely a legtöbb magyar emberben is ott van; a méltóságteljesség és a tolerancia. Vagy a kuvasz időnkénti önfejűsége, de ezzel együtt csodálatos kedvessége, és mindemellett fantasztikus munkabírása is jellemző erre a népre. És persze a puli tüzes temperamentumát se felejtsük ki!

Mindezek mellett az a véleményem, hogy az ősi magyar fajták nincsenek eléggé megbecsülve. De az mindenesetre tény, hogy sokkal kevesebbet foglalkozunk velük, mint az angolok, vagy a franciák és a németek a saját nemzeti fajtáikkal.

És, amikor véglegesen helyet kérünk az európai nemzetek sorában, vigyünk magunkkal mi is igazi értékeket, kutyás, és kynológiai szempontból egyaránt.

A kozák atamán

Ha kilépünk a Kárpát-medencéből elérünk a hatalmas kelet-európai sztyeppékre. Kemény, határozott világ ez, nem tűri a lazaságot és a fölösleges gyengeséget. Ezen kritériumoknak megfelelően tenyésztettek ki az oroszok egy olyan egyedi fajtát, melynek biztosan állíthatom, nincsen párja a világon. Ez pedig a: Moszkvai őrkutya. Ha azt mondom, hogy erős és szívós, keveset állítok róla. De nézzünk néhány példát, az ő fajtáját meghatározó viselkedési formákra. Nos, az oroszoknak van egy régi szokásuk; télvíz idején megfürdenek a Moszkva folyóban aztán pedig hatalmas hócsatát vívnak uszónadrágban a parton. Én, amikor megláttam a barátomat, Atamánt, a moszkvai őrkutya kant lubickolni a jeges Dunában, óhatatlanul is a fent leírt orosz szokás jutott az eszembe. Láthatóan élvezte ezt az állat, bár utána kissé gyorsabban szaladgált. De az igazság az, hogy sosem volt szokása egy helyben ücsörögni. Információim szerint ezt a faját katonai kynológusok tenyésztették ki a bernáthegyiből, a kaukázusiból, és kis mértékben az orosz kopóból. Megfigyeléseim alapján biztosan állíthatom, hogy ez egy kifejezetten szerencsés, mi több zseniális tenyésztési munka volt, - mert meglepően hatékony és jól kezelhető fajtát produkált. Ebben a kutyában egyesül a bernáthegyi súlya és testi ereje, a kaukázusi fantasztikus vehemenciájával, valamint kedvességével és kitűnő kapcsolatteremtő készségével.

Hogyan viselkedik a moszkvai a családi környezetben, vagy azokkal akit szeret? Vagy milyen lovagias azokkal szemben, akik erre rászorulnak? - Ezekre a kérdésekre talán megint egy régi orosz szokás adhatja meg a választ; - Az ifjú menyasszony eljegyzéskor váratlanul a jövendőbelije kezébe ad egy kölyökkutyát. És, abból ahogyan a vőlegény bánik a kiskutyával, a leendő feleség és anya azonnal fel tudja mérni, hogy vőlegényéből egyszer majd milyen apa lesz.

Ilyen társadalmi szokások és hagyományok mellett, eleve nem tenyészthetnek ki antiszociális viselkedésformákat mutató kutyákat, még ha azok katonai ebek lettek, akkor sem.

A moszkvai imádja a szereteteit, tiszteli és kedveli a gyerekeket, és nagyon határozottan védelmezi őket a betolakodókkal szemben.

A három szív

Észak, és Kelet-Ázsiában sokkal nagyobbak a terek, mint nyugaton. Mivel kisebb a népsűrűség, a kutyák számára is nagyobb a terület, a megvédendő teratórium. Aki ázsiai kutyákkal foglalkozik, annak figyelembe kell vennie ezen fajták sokkal nagyobb térigényét, mint nyugati társaikét. Ha egy ilyen kutya megindul, száguld, mint egy farkas, és egyhamar nem is áll meg. Néha olyan érzésem van, hogyha a Kaukázus, vagy a Kurgan, vagy Közép-Ázsia mélységeiből egy-egy egyed, vagy vérvonal hirtelen nyugatra kerül, azt újból "domesztikálni" mintegy másodjára "házasítani" kell, szó szoros értelmében beleszoktatva (beleszorítva?) a szűk lakott területekbe.

De hát ez természetes, hiszen, ha Derszu Uzala, a legendás szibériai vadász hirtelen egy nyugati nagyvárosba kerülne, valószínűleg az idegbaj kerülgetné a nagy tömeg miatt.

Egy ázsiai amúgy is titokzatos az európaiak számára, és minél keletebbről származik, annál inkább. James Clavell szerint a japánoknak három szívük van: Egy az ajkukon, egy a keblükben, és egy pedig, nem tudni hol. - Nos, én talán tudom hol van ez a szív; a kutyáikban.

De ez a dolog visszafelé is érvényes. Legyen az a kutya bármilyen fajtájú, és éljen a világon bárhol, ebből a felfogásból kiindulva; az egyik szíve a száján, a másik a keblében, a harmadik pedig a saját gazdájában lakozik.

És ez így van jól. A szeretet és jóindulat nincs földrajzi helyhez, fajhoz vagy fajtához kötve. A világon mindenütt ugyanaz, és mi tiszteljük ezt az érzést!

Fort András