Álmaink örzői
Fort András 2007.10.19. 11:00
(„A tapasztalat, a bizonyíték.” – James Redfield)
Az Ókori Egyiptomban szent állatok voltak. Talán nem véletlenül. Mert aki csak egy kicsit is kezdi megismerni a cicákat, rádöbbenhet arra; hogy a macskák, és az 5. dimenzió között lévõ transzcendentális kapcsolat; - nagyon is lehetséges.
(„A tapasztalat, a bizonyíték.” – James Redfield)
ÁLMAINK ŐRZŐI: A MACSKÁK
Az Ókori Egyiptomban szent állatok voltak. Talán nem véletlenül. Mert aki csak egy kicsit is kezdi megismerni a cicákat, rádöbbenhet arra; hogy a macskák, és az 5. dimenzió között lévő transzcendentális kapcsolat; - nagyon is lehetséges.
1. NEM HAGYOTT ELMENNI
A 2000. év novemberének végén rettenetesen beteg lettem. Sikerült összeszednem egy komoly tüdőgyulladást, - és nem volt, aki ápoljon, vagy csak egyszerűen velem legyen.
Édesapám a nyár végén meghalt. - Én pedig teljesen egyedül maradtam, az addig kettőnk által lakott lakásban.
És mivel az akkori munkámból adódóan túl sok időt töltöttem éjszakánként a szabadban, - ősz végére már minden lélegzetvétel majd akkora fájdalmat okozott, mintha egy tőrt döfködtek volna a mellkasomba.
Az egyik napon pedig végleg ágynak dőltem. Hajnalban hazaérve a szolgálatból még reggelit készíteni sem volt erőm, csak végigvágódtam ruhástul az ágyon. És elkezdődött a lebegés, melyet a magas láz okozott. Mikor néhány óra múlva úgy ahogy magamhoz tértem, és sikerült megmérni végre a testhőmérsékletemet, azt hittem nem jól látok; 41 fokot mutatott a hőmérő.
Pokoli hőség kínzott belülről, de ugyanakkor borzalmasan fáztam is. Talán azért, mert minden ruhadarabomat percek alatt átizzadtam, szinte óránként kellett volna cserélnem a pólókat, - ha fel tudok állni.
Ám a magas láz órák alatt szétrombolta az életerőmet. Mert hiába tértem magamhoz néhány óránként, - rendre újra elaludtam, és képtelen voltam tartósan ébren maradni.
A következő szolgálatok kimaradtak, melóról már szó sem lehetett. Ma már tudom, hogy akkor újra és újra elvesztettem az eszméletemet. Lebegni kezdtem a mi világunk, és a másik világ határán.
És álmodtam. Szépeket, és borzalmasakat vegyesen. Egy dolog azonban mindegyik álomban közös volt; nem evilági álmok voltak.
Biztos vagyok benne, hogy már a másik világ kapujában jártam, annál a bejáratnál, melyen egyszer mindnyájan áthaladunk majd…
Ám én akkor mégsem léptem be oda. Lebegtem a határon, a kapuban, - de aztán végleg itt maradtam. S ez tulajdonképpen egy aprócska lénynek köszönhető, - aki kedves jelenlétével itt tartott ezen az oldalon. Ez a kedves lény pedig a macskám volt.
Az aprócska, bátor kis cirmos, aki állandóan a fejem mellett ült. És folyamatos, intenzív dorombolásával rendre behatolt halványuló tudatomba. Csak úgy árasztotta magából a meleg törődést, és a részvétet, - úgy gondolom, ezáltal elűzte a betegségem ártó szellemeit.
Tény, ami tény, ott volt, jelen volt, lelke fénylett, mint egy apró kis drágakő. És ez kis ragyogás szó szerint elolvasztotta a betegség törpe démonjait. Akik úgy foszlottak szét, mint a hajnali köd a tavaszi napsütésben.
Persze sok mindent lehet erre mondani, - el sem kell hinni, lényeg, hogy lassan-lassan magamhoz tértem és meggyógyultam. Mikor végre fölkeltem, Titi,- mert így hívták a cicát-, eltávozott a fejem mellől. És folytatta lélegzetelállító kóborlásait, régi bérházunk balkonjain, és keskeny párkányain.
2. A TEST ÉS LÉLEK ÉS A KÁLYHÁI
2002-2003 telén rettenetesen hideg volt, ha még emlékszik rá a kedves olvasó. Negatív hőmérsékleti rekordokat mértek szerte az országban. Nem volt ritka a –30 fok, s olykor még a -38 fok sem.
Ebben az időben már vidéken laktam, ahol a tél még zordabb, a hideg még keményebb, mint Pesten. Az őszi mély sár után, a brutális fagy, a hatalmas hó, és az olykor tíz fokos hőmérsékleti különbség a préri, és a város között, amúgy is megviseli azt az embert, aki ehhez még nem szokott hozzá. Hát még egy különlegesen kemény tél.
Ilyenkor bizony óhatatlanul is előtérbe kerül a „természetes szelekció”. Mely jelen esetben annyit jelent; hogy bizony nem mindenki éli túl ezeket a kemény heteket, hónapokat.
Az élőlények egymáshoz való viszonya is megváltozik. Az egy területen élő macskák is sokkal lojálisabbak lesznek egymáshoz, - a meleg helyeken való tartózkodások, „dekkolások” idején. Csak az etetési időben válnak ismét „táplálék konkurenseivé” egymásnak. - Ám ez is csak annyi ideig tart, míg el nem fogy a kaja…
Aztán jön az ejtőzés, a meditálás, a „dekkolás”, a minél melegebb helyen. Például a gazda ágyában, mely szerintük a legalkalmasabb arra, hogy átvészeljék benne a dermesztő éjszakákat.
Mert a macska csak a nyári éjeken vadászik, - télen inkább meditál, miközben, - nézetem szerint a transzcendentális, párhuzamos világokban kalandozik a tudata mélyén.
És azon a „Minden idők legkeményebb telén”, 2002-2003-ban, nem csak az „egyszerű” cicák voltak veszélyben, hanem minden élőlény, s egyúttal az emberek is. A fagyhalál kegyetlen dolog. És ilyen hidegben elég gyorsan jön.
Vigyázni kell tehát ilyenkor, mégpedig nagyon.
És különösen a különálló kis vidéki házakban, a préri szélén. Egy-egy kemény éjszakán miután hamar kialszik a kályhában a tűz, - úgy kihűlnek a falak, hogy szinte süt belőlük a jeges hideg.
Bizony, ilyenkor megfagyhat az ember a saját házában is. Mint, ahogy az utóbbi időben nem egyszer előfordult már. Nem csak egyes kis falvakban, hanem még a városokban is. - A híradások másról sem szóltak.
Az én szobámban is befagyott az ivóvíz reggelre, 2003. februárjában. Az ágyamat úgy kellett telerakni paplanokkal, pokrócokkal, csergével, hogy véletlenül se fagyjak meg álmomban.
Ám ez a nagy felszerelkezés mit sem ért volna a macskák nélkül. Hiszen bebújtak az ágyba, és mint prémes, meleg gömböcök melegítették a paplant belülről. S dorombolt mindegyikük mint egy kis motor, olyan megnyugtató, és finom frekvencián, hogy az ember elégedetten mosolyogva aludt el.
De aztán mikor már túl sokan voltak, (vagy 8-an,) – megelégeltem a tömegnyomort az ágyamban. Mert már hol a hátamon, hol a hasamon, vagy a fejemen szorongtak, - és ez egy idő után kellemetlen.
Ekkor lázadtam fel, és zavartam ki az összes cicust a paplanom alól. Méltatlankodó kurrogások, sőt morgások közepette vonultak el, - miután kisebbfajta csatát vívtam velük, hogy hagyjanak már békén.
Nos, békén hagytak.
Az elkövetkezendő éjszaka, viszont a reszkető fázás jegyében telt el. Nem voltak prémes kis kályhák a paplan alatt, akik a rendkívüli hidegben elviselhetőbbé tették az éjszakát.
A tél fagyos szellemei egyre beljebb nyomultak, megdermesztvén testemet, lelkemet.
És nem volt, aki elűzze őket. Reggelre szinte felkelni sem volt erőm, annyira fáztam.
Soha többet nem aludtam télen macska nélkül.
3. SZELLEMŰZÉS A SÖTÉTBEN
Egész kisgyermekkorom óta lámpafény mellett aludtam. Nem véletlenül. Mert a sötétben gonosz kis démonok, apró, kegyetlen szellemek keringenek körülöttem. Keserítvén álmomat, és az alvás minden percét.
Az, aki már harcolt a saját külön bejáratú démonaival, az tudja, hogy miről beszélek. Mert ezek a kis démonok az éjszaka sötétjében néha úgy megnőnek, hogy teljesen betöltik a szobát, a körülöttünk lévő teret, s az egész világot.
Egyetlen üvöltő száj habzik a kertre nyíló ablakunk helyén, torz fejjel, és arccal körítve. Akár, Munch: Sikolya is lehetne. Csak sokkal életszerűbb, büdösebb, és félelmetesebb.
És ezek az éji szellemek megeszik a lelkünket, és ha nagyon elszaporodnak, már nappal sem hagynak békén minket.
Nos hát, ezért aludtam lámpafény mellett. Mert a fényben a szellemek nehezebben mozognak. Néha el is oszlanak az erős halogén sugárzástól, de nem mindig.
No, meg hát az ember a lámpafényben nem is alszik olyan mélyen. A REM. fázis nagyon rövid, ha van ugyan egyáltalán. Tehát következésképp az álom sem igazán hatalmasodik el botladozó tudatunkon. Ez csak annyiban baj, hogy nemcsak a rossz álmoktól mentesítjük magunkat, hanem a jóktól is.
Ám én az utóbbi időben, egyre gyakrabban alszom eloltott lámpa mellett. Azóta mióta halott apám macskáját örökbe fogadtam, - azóta kezdtek megváltozni az éjszakáim.
A cikk elején már írtam arról, hogy mennyire velem volt a betegségem alatt, és még mindig meggyőződésem, hogy az ő közreműködésével sikerült legyőznöm a rám törő súlyos kórt.
Én azelőtt kutyás ember voltam. De most már macskás is vagyok. Mert míg a kutya hatalmas, nagyszívű barátként, főleg a testemet védi a külső ellenségtől, - addig a macska, a rám támadó szellemeket űzi el a fejem fölül.
Egyszerűen a jelenlétével, a látszólagos semmit tevésével, a hosszadalmas meditációival, - és a kedvességével.
Mostanság, ha csak kutya alszik velem egy szobában, akkor bizony kell még az éjszakai olvasólámpa. Ám ha cica is van, akkor már nem.
Lehet akármilyen sötét, a macskák egyszerű dorombolásnak álcázott szelleműző tevékenysége, teljesen uralja a kavargó sötét teret.
*
Ha erős lelki fájdalmunk van tehát, és lelkünket, agyunkat, szívünket teljesen betölti a vívódás, - vagy komoly fizikai betegség taglózza le gyengülő testünket, - jó, ha jelen van a közvetlen közelünkben legalább egy macska. Hogy elűzzön minden ártó szellemet a fejünk fölül. Akár a fizikai fájdalom démonairól, akár pedig a lelki zűrzavar gonosz kis manóiról legyen szó.
De, ha valaki még nem is hisz ebben igazán, - a cica meleget árasztó jelenléte, és egyéniségének apró kis ragyogása, - akkor is megnyugtathatja őt.
Hisz a macskát nem igazán érdekli, hogy mit is gondolnak felőle. Ő mindig is az, ami; apró kis ragadozó, - de leginkább, „ÁLMAINK ŐRZŐJE”.
Fort András
|