Azóta, hogy ez az interjú elkészült, Shadow már az örök vadászmezőkön jár. De hisszük, hogy majd egy napon a kutyamenyországban viszontlátják egymást!
LESLEY ÉS ÁRNYÉK
Látogatás Magyarország egyetlen mozgássérült kutyakiképzőjénél
Kemény hideg volt azon a téli estén. Jeges szél süvöltött a Hungária körúton, készülődött a nagy hóesés.
A Kenyérgyárnál láttam meg őket. A férfit tolószékben és mellette a hatalmas alaszkai malamut kutyát. Lassan közeledtek, a lehelletük apró felhőként gomolygott körülöttük.
A kutya néha üvöltött egyet, a malamutok csupa magánhangzóból álló sajátságos nyelvén és a férfi azonnal válaszolt rá, persze emberi hangon. Szemmel láthatóan kitűnően megértették egymást. Még akkor is, amikor nem beszéltek. Egy pillantás, egy mozdulat, néha elég volt ez is és mindketten tudták, hogy mi a helyzet.
Az ember nem parancsolt, az állat nem követelőzött, mégis elégedettek voltak, összhangjuk teljes. Profik a maguk módján.
Balogh Laci barátainak Leslie, Magyarországon jelenleg az egyetlen mozgássérült kutyakiképző. Kutyája, Shadow, az Árnyék, 6 éves, ezüst rajzos, 47 kilós malamut kan.
Nem egy átlagos páros, mint ahogy az összeszokott lelki kapcsolatuk sem az. Shadownak már rendkívül találó a neve is, hiszen igazi Árnyékként viselkedik. A gazdája személyiségének egyik meghatározó része; mindenütt jelen van, elhagyhatatlanul. Nem csoda, hisz Leslienagyon szereti őt, de imád minden állatot és kutyát, és a legnemesebb dolognak a velük való foglalkozást, a viselkedésük alakítását tartja.
Hiszen ez nem csak hogy jó fejű, határozott egyéniséget kíván, hanem hatalmas szívet és lelket is és ezek azok a dolgok, amelyek mintegy rabul ejtik azokat az embereket, akik a kutyákkal komolyan szó szerint egy életre szólóan foglalkoznak.
De vajon mi indítja el őket ezen az úton? Vajon mi indította el Leslie-t, hogy kutyakiképző legyen ő, aki mozgássérült, tolószékbe kényszerült ember és ráadásul intézeti, árva gyerek…?
Megrázó események
Mindenkinek van kiskorában egy vagy több olyan meghatározó élménye, amely mintegy rátéríti őt arra az útra, amelyet majd felnőttként követni fog. Leslie-nek is volt egy ilyen, de ezt inkább megrázó és tragikus eseménynek nevezhetnénk, ám erről meséljen ő maga:
Hát igen. Kormosnak hívták azt a kiskutyát, akit nagyon kedveltem, bár nem volt az enyém mondja a férfi. Kedves, szeretetre méltó állat volt, az intézeti üdülő kutyája, ahol azon a bizonyos nyáron üdültünk.
Mindig megkötötték szegényt, mert állandóan elcsavargott. De soha nem bántott senkit, mindenkivel kedvesen viselkedett. Nem lehetett nem szeretni. S bár a nevelők tiltották ezt, én mindig odamentem hozzá és nagy barátok lettünk.
Aztán egyszer csak megmérgezte a szomszéd, merthogy sokat ugatott, így már biztosan hallgatni fog. A szemem láttára pusztult el. Akkor találkoztam először azzal a szomorú jelenséggel, hogy milyen embertelen tud lenni egy ember az állattal. És ez mint kisfiút, rettenetesen megviselt…
Leslie megrázza fejét és szinte reflexszerűen megsimogatja Shadow hátát, aki kéjesen megrázkódik, letelepszik a tolószék mellé, s nyögve elterül a padlón. Időközben beértünk a lakásba, ahol élnek. ők hárman: a kutya, Leslie és a felesége, Gizi. Mivel mindnyájan eléggé átfagytunk, Gizi forró teával kínál minket, s ezt szürcsölve folytatjuk a beszélgetést.
Milyen kutyáid voltak eddig? kérdezem a férfitől.
Shadow a második kutyám. Előtte volt egy német juhász keverék szukám és Kormost most nem számolom, hiszen, mint mondtam, nem volt az enyém, bár nagyon szerettem. A kis német juhászkutya 8 évet élt és csontrákban halt meg szegény.
Aztán fél évig nem volt kutya folytatja Leslie, de hát úgy nem nagyon lehet élni. Akkor egyszercsak Kelenföldön jártam, ahol megláttam Shadow apját. Olyan volt, mint egy igazi farkas. Már tudtam, hogy nekem olyan eb kell, mint ő. És megvettük a fiát, a kis farkaskölyköt, Shadow-t.
Éreztem, hogy jól választok mosolyog némi szünet után. Már a tekintete is olyan kis "gizda" volt. Rámenős, kemény, ám kedves. Igazi malamut gyerek. Aztán, mint egy indián kutya, megkapta a nevét is.
Miért pont a Shadow-t, az Árnyékot? kérdezem.
Mert olyan mosolyog ismét Leslie. Úgy suhan, úgy viselkedik, úgy van velem.
És látom, mindemellett, nagyon fegyelmezett kutya mondom. De nehéz volt kiképezni? Tudom, hogy az északi kutyákkal általában problémás az iskola. Másképpen kell bánni velük, mint a többi fajtával. Jobban megviseli a végtelen hómezőkhöz szokott, szabad lelküket a kiképzés, mint például az európai fajtákét.
Ez így van válaszol Leslie. Viszont Shadow-t nem lehetett nem képezni. Égetnivalóan rossz kölyök volt. És ahogy cseperedett a kiskrapek, csak rosszabb lett.
Minden gyerek rossz. Minden kölyök vágok közbe. Ez jó.
Persze. De amikor este kilenckor a Marczibányi téren felmegy a hegyoldalba és hajnali háromkor még nem akar lejönni, akkor már enyhén szólva kezd idegesíteni a dolog. És én ugye a tolószékben nem tudok utána menni, s ezt ő nagyon jól tudja. No, ilyenkor kezdődik a kutyavadászat, mindenféle csalival, bevetésre kerül a parasztkolbász trükk is… Szóval, az így nem mehetett tovább. Shad már tíz hónapos korában elég domináns kan volt, nem lehetett csak úgy elengedni. Elemi szükség volt a szakszerű nevelésére és így jelentkeztünk a kutyaiskolába. Persze fogadhattam volna kiképzőt, vagy megkérhettem volna valakit, hogy képezze ki helyettem, de én nem az a típus vagyok. Ezt a kutyát azért vettem, hogy én foglalkozzak vele, nem azért, hogy más kezében legyen. Így hát beálltunk a kutyaiskolába, a sor végére.
Megtanulni kezelni egymást
Először nagyon kemény dolog volt. Egyik kezemben 40 kiló nyers veszedelem, másik kezemmel pedig a tolószéket hajtom. A sor elindul, a sor megy, s nekem lépést kell tartanom vele, egy olyan ifjú titán malamuttal, melynek szocializáltsága a nulla szinten mozog. Hörgött ott minden kutya, hiszen hát újak voltunk, Shadow persze vissza, úgyhogy ki kellett érdemelni a helyünket. De megúsztuk nagyobb balhék nélkül, bár akadt azért egy-két kisebb csetepaté.
Aztán lassan beintegrálódtunk a csoportba, s a kutya kezdett szépen előrehaladni. Levizsgáztunk és megtanultuk kezelni egymást. Én őt, ő pedig engem.
Aztán "ottragadtál" a kutyaiskolában…
Hát igen. Kiképző lettem. ELőször csak tanuló, aztán pedig foglalkozás vezető.
Úgy tudom, hogy az országban te vagy az egyetlen mozgássérült kutyakiképző. Ez nemcsak, hogy ritka tény, hanem egyenesen egyedülállónak nevezhető. Mi az, ami egy mozgássérült embert arra késztet, hogy kutyakiképző legyen? Egyáltalán, hogy lesz belőle az?
A kutya nevelése és kiképzése egy fantasztikus dolog. Nemes és szép. Két kutyával foglalkoztam bevezetésképpen, hiszen minden kiképző a saját kutyáival kezdi. Aztán más, "idegen" kutyákkal folytatja. Itt az "idegen"-t nem negatív értelemben gondolom, hanem úgy, hogy nem az enyém, tehát másé. És nekem rá kell állnom a másik ember gondolkodásmódjára, érzelemvilágára, persze már azután, hogy megismertem a kutyáját.
Hát ez engem mindig is érdekelt. Régebben is szerettem volna ezzel foglalkozni. És hogy hogyan lettem kiképző? Hát úgy, ahogy a többi ember. Az állapotomnak ehhez semmi köze. Először csak besegítettem a foglalkozásokba és csoporttársaim is mondták, hogy jól csinálom, megy a munka. Haladnak a kutyák. Végül megkaptam az első csoportomat, aztán a következőt és a többit. Ennek már idestova öt éve.
Ha valaki valamiben sikeres, akadnak azért rosszakarói. Neked is volt ilyen?
Bizony előfordult csóválja a fejét. Voltak olyanok, akik egyszerűen nem vettek komolyan. Sőt olyanok is, akik kifejezetten ellenezték, hogy kiképző legyek. Ez rosszul esett, mert nem azt nézték, hogy mire vagyok képes, hanem csak a tolószéket látták. Pontosabban nem láttak annál tovább. De akik mellettem álltak ugyanúgy gondolkodtak, ahogy én és bíztattak. "Jól csinálod, Leslie" mondta a kiképzésvezető. "Köszönöm és csak így tovább!"
És az egy-két megingásom után, ami a "jóakaróknak" köszönhető, újra bebizonyosodott előttem, hogy az állapotom nem lehet akadály abban, hogy jó kiképző legyek. Ez főleg agymunka és a lélek és a személyiség ereje a lényeg. Mi ott a Hajógyári-szigeten csak kemény és nagytestű kutyákkal dolgoztunk. Egyik nagy kutyával sem volt soha problémám. Mindegyik elfogadta, hogy én vagyok a kiképző, a tolókocsim ellenére. Ha akadt ilyen természetű gond, az csak az emberekkel volt.
De aztán lassan bebizonyosodott, hogy jó, amit csinálok, csinálunk, és szépen a hónapok és évek alatt elfogadott engem mindenki. Hiszen nem az a lényeg, hogy eredetileg milyen vagy, hanem az, hogy mit csinálsz és az, hogyan csinálod.
Ugyanolyan jogok
Igen, ebben maximálisan egyetértek Leslie-vel. És nem árulok el azzal titkot, ha elmondom, hogy nem most találkozunk először. Már régóta a barátom. De akkor határoztam el, hogy írni fogok róla, amikor igazán megfigyelhettem őt munka közben. Egyszerűen fantasztikus volt.
Úgy cikázott, pörgött, forgott tolókocsijában a csoport körül, mint a csík. Határozott, erős tempót diktált, aztán amikor a kutyákkal az ügetést és a pórázon futást gyakorolták, ami a ringdresszúrához nélkülözhetetlen , elszáguldott ezerrel, a többiekkel együtt, hogy alig tudtam őket követni.
Itt-ott besegített, bíztatott, korholt és jutott idő a nevetésre, a derűre is. Mindenki élvezte a foglalkozást. Később pedig az összes kutya levizsgázott, hiszen Leslie mindegyikükkel kedves volt, ám határozott. A békétlenkedőkkel viszont szigorú, egyszóval: eredményes.
Nem kell sohasem idegeskedni hangoztatja. A gazda ne azért jöjjön a kutyaiskolába, hogy produkálja magát és a kutyáját, hanem hogy tanuljanak. Nem az a szégyen, ha nem tudsz, hanem az, ha nem tanulsz. Nekem is meg kellett ezt a munkát tanulnom, és nem volt egyszerű. S ha van eszed és szíved, akkor tovább tudod fejleszteni a módszereket. Meg kell figyelni a kutya vérmérsékletét, ismerni kell a fajta típusos viselkedését, és persze a gazdához való viszonyát is. Hiszen az emberi tényező legalább olyan fontos.
Sokat beszélnek mostanában a mozgássérülteket segítő kutyák kiképzéséről mondom Leslie-nek. De amint láttam, te főleg az egészséges, járó emberek kutyáival dolgozol. Foglalkozol más mozgássérültek kutyáival is?
Persze. Ez felkérés kérdése.
És mire képzed ki őket?
Alapvető engedelmességre, úgyszintén. Hiszen az engedetlen kutya kellemetlen és veszélyes, esetenként rossz társ. Ez a mozgássérült embereknél komolyabb problémákat okozhat. Ilyen esetekben sokkal körültekintőbben kell eljárni. Különösen, ha dominánsabb kutyáról van szó. Ám a dolog jó odafigyeléssel megoldható és a kutyából végül is jó társ lehet.
Miben segíthet egy mozgássérült embernek a kutya?
Odavihet neki tárgyakat, fontosabb dolgokat, ezek a speciális kutyák. Ezt is meg lehet nekik tanítani. De a legfontosabb, hogy a kutya rendbe szedheti az ember pszichéjét. Ez egy alkalmazott terápia a sérült emberek esetében. Dehát ezt mindenki más kutyatulajdonos is ösztönösen gyakorolja.
Az ember megnyugszik, ha a kutya a közelében van. Simogatja, feloldódik és érzi, hogy szeretik, szükség van rá. Az állat nem fog lehülyézni, figyel rád és ha te is szereted, hű hozzád. Nézz bele egy barna, meleg szempárba akkor mindent megértesz…
Egy darabig elgondolkodtam azon, amit Leslie mondott. Aztán eszembe jutott ismét az a szomorú tény, hogy léteznek olyan emberek, akik nagyképűségükben és fennsőbbség tudatukban alapvetően lenézik a többieket. Másokat, akik nem olyanok, mint ők. Nem olyan gazdagok, nem olyan szépek vagy nem olyan izmosak. Vagy például nem tudnak járni.
Ezek a korlátolt emberek, ha tehetnék (sokszor bizony tehetik is), szívesen döntenének az általuk lenézettek sorsa felől. Mondjuk például örömmel meghatároznák, hogy kinek való kutya és kinek nem. Hogy ki tartson állatot és ki ne. S úgy döntöttem, hogy mintegy ezeket az embereket idézve felteszem az utolsó kérdésem:
Szerinted, Leslie, való-e a mozgássérültnek kutya?
Persze, hogy való. Ha van szíve hozzá, igen. Ugyanolyan jogai vannak, mint más embernek, akitől esetleg csak annyiban különbözik, hogy nem két lábon jár, hanem tolószékben gurul. ő is dolgozik, neki is meg kell keresnie a kutya betevőjére való pénz. És, hát… elképzelhető, hogy jobb dolga van nála a kutyának, mintha egy kertes házba lenne kikötve, valahol az udvar végében… No, Shadow, menjünk? fejezi be Leslie a beszélgetést, mert a kutya időközben felállt és odament az ajtóhoz.
És elindultunk hárman. Már késő este volt, ismét a Kenyérgyár felé mentünk. Elbúcsúztunk és néztem őket, ahogy távolodnak. A férfi fázósan húzta be a nyakát a hideg szélben. De tudtam, hogy a lába még jobban fázik a tolószékben, hiszen azt nemigen tudja mozgatni.
Ám a kutyával menni kell, hiszen a malamut ezt az időt élvezi a legjobban és Leslie-nek ez a legfontosabb. Még messziről is látszott rajtuk, hogy mennyire együtt vannak. ők Leslie és az Árnyék. A férfi a tolószékben és a hatalmas, erős kutya.
Ismét eszembe jutott William Wallace híres mondása: "A szív ereje és az ész ereje, vagyis a szellem az elsődleges."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Azóta, hogy ez az interjú elkészült, Shadow már az örök vadászmezőkön jár. De hisszük, hogy majd egy napon a kutyamenyországban viszontlátják egymást!
A Kenyérgyárnál láttam meg õket. A férfit tolószékben és mellette a hatalmas alaszkai malamut kutyát. Lassan közeledtek, a lehelletük apró felhõként gomolygott körülöttük
