|
OMÁR
Audie 2010.03.17. 19:52
Akkor látogattuk meg őt Tokajban először. Nézegettük a kölyköket, egyik aranyosabb kis gömböc volt mint a másik, csetlettek botlottak, hemperegve játszottak egymással, Mindegyiket megsimogattuk, játszottunk velük. Azonban akadt egy közülük, aki nem tágított mellőlem, mindig visszajött a lábamhoz, mindig játékot kezdeményezett. Szinte odafúrta magát a többieket félretolva. Őt felvettem, beszéltem hozzá, magamhoz öleltem. Szinte belefúrta a kis pofiját a nyakamba. Éreztem, tudtuk, hogy ő már választott, nem hagyva esélyt nekünk a választásra. Ő egyike volt azoknak, akiknek még nem volt gazdája. Így hát a kérdés, hogy kit válasszunk, eldőlt. Omár döntött helyettünk.Kiválasztattunk. Bizonyos, hogy kutyánk nem old meg tudományos kérdéseket, azonban okosságát, tanulékonyságát, és gyors döntési képességét elvitatni nem lehet. Ugyanakkor azt képességét sem, hogy, hogy lelkileg is kövesse szerettének érzelmeit, s ráhangolódva vigasztalja, vagy együtt örüljön vele, s ha kell kirángassa a szomorúságából, melankóliájából. Vagy akár betegségében is támasza legyen. És ez teszi őt igazi társsá, baráttá amellett, hogy védelmezője marad míg csepp élet is pislákol benne.
OMÁR
Öreg barátom és társam Ördögbarát Omár, ma reggel, 2010. 03 17-én, 6:30-kor az örök vadászmezőkre költözött.
Hű társam, és a családunk védelmezője volt 12 éven át, rendületlenül.
Rettenthetetlen és megvesztegethetetlen volt, aki soha nem habozott, ha kötelességét tennie kellett.
Büszkén és szófogadóan élt. A családot és barátokat mindig kitörő örömmel fogadta, hűséggel szolgálta és szeretettel vette körül.
Boldogan játszott, imádta a társaságot, kutya és cica társait. Legkedvesebb barátnője Cleo cicánk, volt az egyetlen, akivel nem csak fekhelyét, de ételét is bármikor önzetlenül megosztotta.
Szeretetre, simogatásra örökké éhesen bújt hozzánk. E hatalmas testben egy bátor hős, és játékos gyermek lelke lakozott egyszerre.
Öregségével járó állapotát türelemmel és csendben viselte. Sosem panaszkodott, csak csendesen tűrve, tette fejét az ölünkbe, vagy feküdt lábunkhoz. Mély barna szemében csak a hűség, az odaadás és mérhetetlen szeretet és bizalom csillogott.
Minden kedvességet boldogan fogadott, és százszorosan viszonzott.
Töretlen szeretetének és hűségének ezer bizonyítékát adta, utolsó leheletéig lojális volt hozzánk.
Igaz barátot, családunk egyik tagját vesztettük el vele, halálával senki által nem pótolható űrt hagyott. Az ő helyét nem veheti át senki sem többé a szívünkben.
Míg testét kertünkben egy virágzó cserje őrzi, lelke az örök vadászmezőkön szabadon és boldogan él tovább.
Aki nem ismerte őt, annak számára egy tiszteletet parancsoló, hatalmas testőrt jelentett csupán, akivel jobb megtartani a tisztes távolságot.
Ám azok, akik jól ismerték őt, akik elnyerték a bizalmát, megbízható barátként, játékos társként tekintettek rá.
Szüleit 1997-ben, egy kiállításon ismertük meg, és rögtön éreztük, hogy találkozunk még velük. Meg is beszéltük tenyésztőjükkel, hogy ha lesz új alom, megkeresnek bennünket.
Mikor testvéreivel együtt megszületett 1998. áprilisában, telefon értesítést kaptunk, az örömhírről, és megbeszéltük az első időpontot a látogatásra.
A tenyésztő gazdát keresett a kölykök számára, és néhányuknak már találtak is, de még pár kölyöknek nem volt.
Akkor látogattuk meg őt Tokajban először. Nézegettük a kölyköket, egyik aranyosabb kis gömböc volt mint a másik, csetlettek botlottak, hemperegve játszottak egymással, Mindegyiket megsimogattuk, játszottunk velük. Azonban akadt egy közülük, aki nem tágított mellőlem, mindig visszajött a lábamhoz, mindig játékot kezdeményezett. Szinte odatúrta magát a többieket félretolva. Őt felvettem, beszéltem hozzá, magamhoz öleltem. Szinte belefúrta a kis pofiját a nyakamba. Éreztem, tudtuk, hogy ő már választott, nem hagyva esélyt nekünk a választásra. Ő egyike volt azoknak, akiknek még nem volt gazdája. Így hát a kérdés, hogy kit válasszunk, eldőlt. Omár döntött helyettünk.
Kiválasztattunk.
Megállapodtunk, hogy pár hét múlva ismét elmegyünk és akkor hazahozzuk őt végleg. Gazdája egy piros színű nyakpánttal jelölte meg őt, hogy össze ne tévesszük, mire legközelebb megyünk érte.
Akkor már volt egy kutyánk, aki szintén fiatal volt még, de nem volt itthon kutya társa. Igaz nem volt egyedül, hiszen akkor tájt, már volt 2 perzsa cicánk is, egy kisfiú és egy kislány, de velük nem sétálhatott együtt, és a kutyás játékokra sem voltak kaphatóak. Ráadásul gyermekük is útban volt már. Aki végül is 1998. áprilisában meg is született. Ő volt Cleo, aki mindössze 4 nappal előbb látta meg a napvilágot, mint Omár.
Pár hét elteltével útra keltünk, hogy az új otthonába hozzuk őt. Még nyitott kérdés volt, hogy az itthon összeszokott család tagjai hogyan fogják Omárt fogadni, hisz egy új kis jövevénnyel mi is szaporodtunk, Cleo személyében. Nem tudtuk biztosan, hogy Cleo szülei lányuk védelmében nem tekintik-e majd betolakodónak, a kis Omárt.
Ám a sors nagy játékos! Igazgató keze mindent elrendezett. Omár beilleszkedése pár percnél nem vett több időt igénybe. Mindenki megszaglászta, megnézte az új jövevényt, aki kicsit meg volt szeppenve, majd mintha mindig is összetartoztak volna, boldog ismerkedésbe kezdtek. Együtt fedezték fel a lakás minden zugát, s mindazt, ami az övék volt, a fekhelyeket, a vizes- és ételes tálakat, a takarókat, játékokat.
Biztosan érezték, hogy valami készül, hiszen Omár fekhelyét már napokkal korábban beállítottuk, a játékok is szaporodtak, hogy Omárnak is legyen sajátja. Ezek a jelek a jövendő változásra mutattak.
A hazaút is zökkenőmentes volt, csak egyszer álltunk meg útközben, hogy Omika ihasson, és mozoghasson egy kicsit. De valahogy úgy éreztem, már ő is türelmetlenül várja, hogy új otthonát birtokba vehesse, mert nem igen akart kiszállni sem az autóból, és persze a közelünkből sem mozdult egy tapodtat sem. Pedig szép zöld, füves területen álltunk meg. Alig ivott pár kortyot, már ment is az autóhoz, hogy visszaülhessen helyére, a macska dobozba. Megjegyzem a legnagyobb macska hordó dobozt vittük magunkkal, de az "apróságnak" már ez is szűk volt, annyit nőtt azalatt a három hét alatt míg nem láttuk. Így csak az alsó részében foglalt helyet, összegömbölyödve.
Itthon a beilleszkedés gyorsan és problémamentesen zajlott. Az életre szóló barátság hipp-hopp megköttetett.
Az első két hét a szobatisztaságra nevelés, jegyében telt, sok játékkal, gyömöcköléssel, és a kert birtokba vétele sem tartott tovább, a lakásénál.
Edi, a másik kutyusunk, még egyedül járt sétálni, mert amíg Omár védettsége nem alakult ki, addig nem lehetett kivinni a kertből.
Azonban Omi 4 hónapos korában, már együtt járták be a ligetet, és ismerkedtek a környék többi négy lábú lakójával.
Az itthoni játék és foglalkozás, nem csak a gyors szocializációt, és beilleszkedést hozta meg, hanem a jövendő kiképzésének, tanulásának is remek alapokat biztosított.
Azt szoktam mondani, aki nem tud kutyát nevelni, annak a gyermek nevelésben is lesznek gondjai. Hogy ez mennyire így van, azt Omár beilleszkedése a családba, a helyének megtalálása, és felnövekedése remekül példázza. Akárcsak a gyerekek esetében, ők is egymástól tanultak. A "rosszat" persze sokkal gyorsabban, de a jót is könnyebben.
Így hát a kiképzéssel sem voltak különösebb problémák. Edi már sok mindent tudott, Omár pedig gyorsan megtanulta tőle.
Sosem felejtem el az egyik ilyen esetet.
Edi akkoriban a nyomolvasás tudományát sajátította el. Omár ez idő alatt, egy bokor árnyékában pihenve figyelte őt.
Aztán mikor kimentünk egy nap ismét gyakorolni, meglepve tapasztaltam, hogy Omi ott toporog a lábamnál, mintha csak azt mondaná: "Naaa, hadd csináljam én is! Lécci, lécci! Én is tudom ezt, hadd mutassam meg!"
Így hát engedve kérésének, rátettem a nyomkövető hámot, és engedtem hogy ő kövesse a korábban elkészített nyomokat. És az állam leesett a csodálkozástól!
Abszolút biztonsággal, pontosan követte az utat, nyomról nyomra, le nem térve róla. Nem bizonytalankodott, nem veszítette el azt. És ugyanolyan gyorsan és biztonsággal végezte el a feladatot, mint Edi tette, annak ellenére, hogy Omár csak figyelt a bokor alatt, ráadásul nem is látott minket a gyakorlat egész ideje alatt, hiszen el-eltűntünk a szeme elől, amikor eltakart minket egy-egy bokros rész, vagy épp teljesen a látótávolságán kívülre kerültünk, sokszor.
Ez számomra a következő dolgokat bizonyítja, a feladatot megfigyelés alapján, gondolkodással megértette, és amit nem látott azt kitalálta, s azt is, hogy hogyan hajtsa végre.
Ezen túlmenően, az az érzésem, hogy két kutyám között létezett valamiféle meta-kommunikáció, és közvetlen kommunikáció is.
Tudjuk régóta, hogy kutyánk nem csak érző és ösztönös lény, hanem tudatos is. Önálló döntéseket képes hozni, az elsajátított tudása alapján. Olyan esetekben, helyzetekben, melyek gyakorta eltérnek a már ismert, jól begyakorolt szituációktól.
Emlékszem Omár zajtűrése (lövés érzékenysége) meg sem ütötte Edi szintjét kezdetben. Azonban ez idővel változott. Méghozzá úgy láttam, hogy kiegyenlítődött a dolog azon a furcsa módon, hogy Edi a hosszú évek folyamán lassan kezdett elbátortalanodni e téren (pl. petárdázás, mennydörgés) Míg Omár egyre jobban tűrte ezeket.
Aztán ahogy öregedtek, e zajtűrőképesség szintje megállapodott valahol jóval lejjebb mint azelőtt és mindkettő megijedt, ha petárdázás volt, vagy mennydörgés, és igyekezett minél inkább a közelünkbe húzódni. Ugyanakkor más erős zajok nem rémítették meg őket. Épp ellenkezőleg! Végül azt tapasztaltam, hogy mindketten egyformán reagálnak ugyanazokra a zajokra.
Amikor séta, vagy kiképzés ideje volt, tökéletes összhangban, egymást támogatva, de nem utánozva dolgoztak, amikor nem a közös feladatról volt szó, hanem játékról, sétáról, új területek felfedezéséről, akkor a maguk módján, saját egyéniségük kibontakozásával tették mindezt. Itthon pedig Omár nagy bartánőjével, Cleoval osztotta meg legszívesebben a pihenő idejét, és persze a fekhelyét is. Akár szó nélkül átengedve azt Celonak. De leggyakrabban úgy találtuk őket pihenés, alvás közben, hogy Cleo Omár mellső lábára vagy mellé fészkelte be magát és a fejüket összedugva szuszogtak. Igazi barátként összebújva.
Omika is gyakran somfordált be a szobába, csendben, a lábamhoz feküdve, csak azért, hogy egymás közelében legyünk. Gyakran túrta busa fejét az ölembe, hogy simogassam, vakargassam, mert épp erre vágyott. Ha megkapta boldog volt, élvezte a törődés minden formáját. Ha nem értem rá vele foglalkozni, vagy őt simogatni, sértődés nélkül tudomásul vette, lefeküdt és türelmesen, és böködés, noszogatás nélkül, várt. Megvárta míg befejezem a dolgomat, és boldogan fogadta, még ha megkésve is kapta meg amire vágyott.
Rengeteg olyan eset volt az életünkben, amikor komolyan elgondolkodtatott, vajon nem jobb ember-e a kutyánk, mint mi magunk. És a válasz lesújtó volt, bizony sok ember nem ér fel kutyánk erkölcsi tartásához, önzetlen szeretetéhez, önfeláldozásához. De legfőképp, tisztességéhez és hűségéhez.
Ha ő szeret, feltétel nélkül teszi azt. Ha véletlen rosszul, vagy méltatlanul viselkedtünk vele, megbocsájtja, s ez nem befolyásolja szeretetét, tiszteletét irántunk. Épp oly szófogadó marad, és saját vágyait háttérbe tolva lesi minden kívánságunkat, azt nézve, hogy elsősorban nekünk mi a jó.
Bizonyos, hogy kutyánk nem old meg tudományos kérdéseket, azonban okosságát, tanulékonyságát, és gyors döntési képességét elvitatni nem lehet. Ugyanakkor azt képességét sem, hogy, hogy lelkileg is kövesse szerettének érzelmeit, s ráhangolódva vigasztalja, vagy együtt örüljön vele, s ha kell kirángassa a szomorúságából, melankóliájából. Vagy akár betegségében is támasza legyen. És ez teszi őt igazi társsá, baráttá amellett, hogy védelmezője marad míg csepp élet is pislákol benne.
Omár elvesztése ezért nemcsak egy barát elvesztését, nemcsak egy családtag elvesztését jelenti számomra, számunkra, hanem egy odaadó hűséges társét, aki mindig felvidított, aki példát mutatott nekünk emberségből.
Az isten áldja meg azért, hogy ilyen "JÓ EMBER" volt!
Az vigasztal csupán, hogy tudom, az örök vadászmezőkön boldogan és szabadon élhet, és hogy találkozunk még!
Szívünkben hajdani szeretteink között, méltó helyen őrizzük emlékét!
Audie Rácz Era
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
